Page images
PDF
EPUB

tem amator nostre salutis, et qui intelligentia per- Α μόνας ἀσχολουμένων, ὁ κρυπτὸς τῆς σωτηρίας ἡμῶν

cipitur anitnarum nostrarum pronubus et sponsus Christus, illarum scilicet, quæ sunt diguæ thalamis suis, dulci quodam radio coelestis et ineftabilis splendoris sensim immisso in thalamum, suavi et allicienti luce oculos illustravit Abramii, veluti ad se accersens, et ipsum per lucem attrahens. Illius enim animæ aperte amabat pulchritudinem, et volebat eum collocare in longe melioribus thalamis.

[ocr errors]

IV. Hujus autem lucis dulcedine summe captus Abramius, ut quæ ei per oculos ad animum afluxerat, et ineffabili jucunditate et splendore cor habens repletum, neque cibum, neque potum volebat sumere : sed stabant immoti ejus oculi, ad lucis illius speciem intuentes, et apud se optabat, ut cito solveretur convivium. Quo quidem ut desiderabat, soluto, et singulis convivis domum reversis, tacite domo egreditur, a nullo alio, nisi a solo Deo, qui eum vocabat, visus. Et cum circa duo stadia abesset a civitate, pervenit ad quamdam cellam, quæ pulchre erat posita ad quietem et silentium. Eam autem, quam jucunde est ingressus ! Aliquid enim ei ostenderal, quæ apparuerat visio, quod spectabat ad ejus habitationem. Deinde, ut assolet in rebus hujusmodi, cum domi frequentissime nominaretur sponsus, et essent omnes occupati ad illi inserviendum, ipse autem mivime adesset, statim recordati sunt parentes prioris filii sententiæ, et illius in Deum propositi, et magnæ adversus nuptias constantiæ: neque eam rem poterant aliud vocare, nisi apertum secessum. Et ideo scrutabantur, non theatra, non fora, non regiam, non domos amicorum, sed solitudines, et montes, et monachorum habitacula, et sicubi esset aliquis locus aptus ad secessum et silentium. Cum multi ergo ubique quaererent Abramium, decimo septimo die postquam secesserat, invenitur in dicta cella, nullum habens, qui simul habitaret, sed ipse solus inclusus. Atque illos quidem, qui ipsum invenerant, invadit stupor commistus lætitia et tristitia, ut qui lætarentur quidem, quod invenissent adolescenfem, stuperent autem tam repentinam ejus mutationem, et statim ab initio susceptam vitam illam solitariam, et remotam ab omni consuetudine et D societate, dolerent vero propter Abramii jacturam, quod talis scilicet adolescens sic ante tempus se a mundo removisset, et rebus quæ ad mundum per. tinent.

V. Hle autem cum eos sic vidisset affectos, placide et benigne eos alloquens : Neque tristitia, inquit, alici oportet, nec admirari : sed Deo potius agere gratias, el ejus ineffabili benignitati et clementiæ, qui me sapienti quadam et arcana providentia a mundi subduxit nequitia. Orate ergo, inquit, amici mei et fratres, deinceps orate, ut bonum ejus jugum portem usque ad finem, et non onus ejus leve abji

C

ἐραστὴς ὁ νοητὸς τῶν ψυχῶν νυμφαγωγός τε καὶ νυμφίος Χριστὸς ὅσαι δηλονότι καὶ τῶν ἐκείνου νυμφώνων ἄξιαι, ἀκτῖνά τινα γλυκεῖαν τῆς ἀνωτάτω περὶ αὐτὸν ἐκείνης καὶ ἀποῤῥήτου λαμπρότητος ἠρέμα πως ἐπαφεὶς τῇ παστάδι φῶς οἷον ἐπαγαγόντι καὶ ἥδιστον τὰς Αβραμίου περιηύγαζεν ὄψεις, μετακαλῶν οἱονεὶ πρὸς ἑαυτὸν καὶ διὰ τοῦ φωτὸς αὐτὸν ἐφελκόμενος· ἦρα γὰρ τοῦ κάλλους περιφανῶς τῆς ἐκείνου ψυχῆς καὶ κρείττοσιν εἰσοικίσασθαι τοῦ τον παρὰ πολὺ καὶ παστάσι καὶ θαλάμοις ἐβούλετο. Δ'. 'Αλοὺς δὲ κατάκρας τῇ τοῦ φωτὸς ἐκείνου γλυκύτητι καὶ ̓Αβράμιος, καθάπερ αὐτῷ διὰ τῶν ὀφθαλμῶν εἰς τὴν ψυχὴν καταῤῥεύσαντος καὶ τῆς ἀφάτου φαιδρότητος ἐκείνης αὐτοῦ καὶ τῆς αἴγλης τὴν καρδίαν ὑποπλησθεὶς, οὐκέτι οὔτε σἶτα οὔτε ποτὸν αἱρεῖσθαι ἤθελεν, ἀλλ' ἐπάγησαν αὐτῷ ακλι νεῖς οἱ ὀφθαλμοὶ πρὸς τὴν φαντασίαν ἐκείνου τοῦ φωτὸς ἐνορῶντες· ἴστη γὰρ τὸν τύπον αὐτῷ πρὸ τῶν ὀμμάτων ὁ λογισμὸς καὶ ταχὺ λυθῆναι καθ ̓ ἑαυτὸν ηὔχετο τὴν ἑστίασιν· ἧς καὶ, ὡς ἐπόθει, λυθείσης καὶ οἴκαδε τῶν δαιτυμόνων ἑκάστου ἀφικομένων, ὑπέξεισι ἡσύχῳ ποδὶ τοῦ οἴκου, μηδέ τῳ ἄλλῳ ὅτι μὴ μόνῳ τῷ καλοῦντι Θεῷ βλεπόμενος· καὶ σταδίους ἀποσχὼν ὡσεὶ δύο τῆς πόλεως, καταλαμβάνεται τ κελλίον ἡσυχίας ἐν καλῷ τόπῳ κείμενον καὶ τοῦτο πῶς ἂν εἴποις ἡδέως εἰσῆλθε· παρέδειξε γάρ τι καὶ ἡ φανεῖσα ὄψις αὐτῷ πρὸς τὴν τούτου κατοίκησιν. Εἶτα, ὥσπερ ἐν τούτοις φιλεῖ, ἐπειδὴ πολὺ ἀνὰ τὸν οἶκον τὸ τοῦ νυμφίου ἦν ὄνομα καὶ περὶ τὴν ἐκείνου θεραπείαν πάντες ήσχόληντο, παρῆν δὲ αὐτὸς οὐδα μῶς, εὐθέως οἱ γονεῖς τῆς προτέρας τοῦ παιδὸς ἀνεμιμνήσκοντο γνώμης καὶ τοῦ κατὰ Θεὸν ἐκείνου σκοποῦ καὶ τῆς πολλῆς περὶ τὸν γάμον ἐνστάσεως καὶ οὐδὲν ἕτερον εἶχον, ὅτι μὴ σαφῆ τὸ πρᾶγμα καλεῖν ἀναχώρησιν· ταύτῃ τοι καὶ ἀνηρευνῶντο οὐ θέατρα καὶ ἀγοραὶ καὶ βασίλεια καὶ φίλων οἰκίαι καὶ νέων διατριβαὶ, ἀλλ' ἐρημίαι, καὶ ὄρη, καὶ μου ναχῶν καταγώγια, καὶ εἴ πού τι χωρίον ἦν ἀνακε χωρηκὸς καὶ φιλήσυχον. Αλλων τοίνυν ἀλλαχοῦ κατὰ ζήτησιν 'Αβραμίου περιιόντων, ἑβδόμῃ καὶ δεκάτη μετὰ τὴν ἀναχώρησιν ἡμέρᾳ ἐν τῷ εἰρημένῳ κελλίῳ εὑρίσκεται, μηδένα σύνοικον ἔχων, ἀλλὰ μόνος αὐτὸς κατακεκλεισμένος. Τοὺς μὲν οὖν εὑρόντας αὐτὸν ἔκε πληξις ἡδονῇ λαμβάνει καὶ λύπῃ σύμμικτος· ἡσθένε τας μὲν τῇ τοῦ παιδὸς ἀνευρέσει, ἐκπλαγέντα; δὲ τὴν οὕτως ἀθρόαν μεταβολὴν καὶ τὸ ἐρημικὸν ἐκ προοιμίων εὐθὺς ἐκεῖνο τοῦ βίου καὶ ἀκοινώνητον ἀνιασθέντας δὲ τῇ τοῦ ̓Αβραμίου ζημίᾳ, ὅτι τοιοῦτος νεανίσκος οὕτω πρὸ ὥρας βίου καὶ τῶν τοῦ βίου πραγμάτων ἀπέστησεν ἑαυτόν.

Ε ́. Ὁ δὲ οὕτως αὐτοὺς ἔχοντας ἰδὼν καὶ προσγνῶς ἄγαν καὶ ἠπίως προσαγορεύσας, Οὔτε λυπεῖσθαι χρή, φησίν, οὔτε θαυμάζειν, Θεῷ δὲ μᾶλλον εὐχαρι στεῖν καὶ τῇ ἀφάτῳ τούτου χρηστότητι και φιλαν θρωπίᾳ, ὅστις με σοφῇ τινι καὶ ἀποῤῥήτῳ οἰκονομία τῆς βιωτικῆς ὑπεξήγαγε μοχθηρίας. Εὔχεσθε τοι γαροῦν ἐμοὶ, φίλοι καὶ ἀδελφοὶ, λοιπὸν εὔχεσθε, ὥστε τὸν χρηστὸν αὐτοῦ ζυγὸν ἕως τέλους βαστάσαι

et voluntatem. Deinde etiam vehementer rogavit, ne illuc assidue venientes, suum desideratum obturbarent silentium, et impedirent profectum ejus ad meliora. Illi quidem cum hac audiissent et vidissent, sunt reversi. Ille vero obstructo aditu domunculæ, et relicta parva quadam fenestra, per quam panis solum et aqua ei præberetur, soli de cætero orationi vacabat et jejunio. Cum in his autem esset Abramius, et hanc philosophicam exerceret vivendi rationem, de eo spargebatur fama in omnes partes, et magna hominum multitudo confluebat ad illum spe ctandum, desiderans ab illo aliquam consequi benedictionem. Decimo autem anno postquam secessisset, decedunt quidem ejus parentes ad eum

με καὶ μὴ τὸ φορτίον αὐτοῦ τὸ ἐλαφρὸν ἀποῤῥίψαι, A ciam : sed semper sequar legem, et illius præcept.. ἀλλ ̓ ἀεὶ τῷ νόμῳ καὶ ταῖς ἐντολαῖς ἐκείνου καὶ τοῖς θελήμασιν ἕπεσθαι. Εἶτα καὶ ἠξίου μάλα θερμῶς τοῦ μὴ συνεχῶς ἐκεῖσε ἀφικνουμένους τὴν ποθουμένην ἡσυχίαν ἐπιταράττειν καὶ ὥσπερ ἐμποδὼν αὐτῷ τῆς ἐπὶ τὰ κρείττω γίνεσθαι προκοπῆς. Ταῦτα ἐκεῖνοι μὲν ἀκούσαντες καὶ ἰδόντες, ἀνέστρεφον· ὁ δὲ τὴν τοῦ οἰκίσκου εἴσοδον ἀποφράξας καί τινα θυρίδα βραχείαν καταλιπών, δι' ἧς ἂν ἄρτος αὐτῷ μόνον καὶ ὕδωρ παρέχοιτο, εὐχῇ τοῦ λοιποῦ καὶ νηστεία προσέκειτο. Ἐν τούτοις δὲ ὄντος Αβραμίου, και ἀγωγὴν τοιαύτην φιλόσοφον μετιόντος, πολὺς παν ταχοῦ λόγος ἐφοίτα περὶ αὐτοῦ καὶ πολύ τι πλῆθος ἀνθρώπων ἐπὶ τὴν ἐκείνου θέαν συνέῤῥει, τυχεῖν τινος παρ' ἐκείνου τῆς εὐλογίας ποθοῦντες. Δεκάτῳ δὲ μετὰ τὴν ἀναχώρησιν ἔτει τελευτῶσι μὲν οἱ τού- Β autem deferuntur illorum divitie, et omnium pater: του γονεῖς· ὁδεύει δὲ πρὸς αὐτὸν ὁ ἐκείνων πλοῦτος καὶ κληρονόμος ἁπάσης τῆς πατρικῆς οὐσίας καθ ίσταται ὁ ̓Αβράμιος. Ὁ δὲ πάλαι ταῖς τοιαύταις φροντίσι χαίρειν εἰπών, τιγὶ τῶν αὐτοῦ φίλων την τοῦ τοιούτου κλήρου πιστεύει πρόνοιαν, ἀναλωθῆναι τὸ πλεῖον αὐτοῦ μέρος εἰς ἐνδεεῖς ἐπισκήψας· οὗ δὴ κατὰ τὰς ἐκείνου ἐντολὰς γενομένου καὶ τοῦ πλούτου καλῶς αὐτῷ κενωθέντος καὶ τῶν πενήτων πολλοῖς ἐπαρκέσαντος, φροντίδος ἀπολέλυτο πάσης ὁ ̓Αβράμιος· ἐπεὶ καὶ τοῦτο φροντὶς ἐκείνῳ μᾶλλον διηνε= κῆς, ὅπως ἂν μηδενὶ τὴν ψυχὴν τῶν βιωτικῶν τε καὶ γηΐνων ἀπολειφθείη, ἀλλὰ πᾶσαν αὐτὴν ἔχοι πρὸς ματικὰ καὶ μετέωρον.

narum facultatum fit hæres Abramius. Ille vero, cum jam olim tales curas jussisset valere, cuidam ex suis amicis committit, ut curam gerat hæredita; tis, mandans, ut pars ejus maxima consumatur in egenos. Quod quidem cum factum fuisset, ut jusseral, et pulchre profusa fuisseut ejus divitia, et opem tulisset multis pauperibus, solutus omni cura fuit Abramius. Nam in hoc ille perpetuo incumbebat, ut ejus animus occuparetur in nulla re mundana et terreia, sed eum totum haberet ad column extensum, semperque levem et sublimem ad spiritalia, τὸν οὐρανὸν τεταμένην καὶ κουφὴν ἀεὶ πρὸς τὰ πνευ

Γ'. Ποθήσας τοίνυν ὡς τιμιώτατον κτῆμα τὴν ἀκτησίαν, οὐδὲν ἕτερον ἔχειν ἡνέσχετο, πλην μόνον τῶν ἀναγκαίως ἐχόντων τῷ σώματι, τὰ δὲ ἦν πάλ λιον καὶ ῥάκος τι τρίχινον, ἃ περιέκειτο, ψιάθιόν τε ä πρὸς κατάκλησιν βραχεῖαν τοῦ σώματος καὶ ποτήριον, ᾧ τοῦ μεμετρημένου ἐκείνου μετελάμβανεν ὕδατος· ἀλλ ̓ ὅσῳ τῶν περὶ τὸ σῶμα ἐπιτηδείων ἡ πόρει, τοσούτῳ τοῖς τῆς ψυχῆς καλοῖς ἔβαλλε καὶ ἐκόμα ἐκλάμπουσαν ἀεὶ τοῦ περὶ αὐτὸν κύκλου τῶν ἀρετῶν, τὴν ταπείνωσιν ἔχων καὶ τὴν ἀγάπην, ἃς δὴ καὶ μητέρας ἀγαθοῦ παντὸς ὁρίζονται εἶναι. Εντεῦθεν ὁμότιμον μὲν τὴν ἀγάπην κοινῇ πρὸς ἅπαν τὰς ἐπεδείκνυτο, τὴν δὲ τοῦ πλησίον ἀεὶ σωτηρίαν τῆς ἑαυτοῦ προετίθει. Τὰ δὲ τῶν αὐτοῦ χειλέων ἐκπορευόμενα, ποίας οὐχ ἱκανὰ ψυχὰς καταθέλξαι καὶ ὑφελκύσαι καὶ πρὸς ἀρετὴν ἐπισπάσασθαι; D Επήνειμα γὰρ καὶ λίαν παιδευτικῶς, ἐπετίμα δὲ πατρικῶς τε καὶ φιλοστόργως· ἥ τε πραότης αὐτῷ πανταχοῦ καὶ ἡ χάρις ἐπήνθει, τὴν ἔνδον τῆς ψυχῆς κατάστασιν ἀκριβῶς διαφαίνουσαι. Θαυμάσεις δ' ἂν τις εἰκότως καὶ τὸ πρὸς τοὺς ἀγῶνας τοῦ ἀνδρὸς καρτερικόν τε καὶ σύντονον· πεντηκοστὴν γὰρ ἔτος ἐν ἀσκήσει διατελέσας, οὐδέποτε μαλακὸν εἰς τοὺς πόνους οὐδὲ ῥᾴθυμον ἔβλεψεν οὐδὲ καθυφῆκε τι του παραδεδομένου τὴν ἀρχὴν αὐτῷ τῆς ἐγκρατείας κανόνος· ἀλλ ̓ ὥσπερ ἄρτι πνευματικῶν ἱδρώτων ἀπτόμενος, οὕτως ἦν καθ' ἑκάστην πρὸς ἀγῶνας ἐπιδιδοὺς καὶ αὐτὸς ἑαυτὸν ὑπερβάλλων τῇ καρτερίᾳ· οὐκ ἦν δὲ πρὸς Θεοῦ, πάντως τοιοῦτον ὄντα καὶ οὕτως οἷα πόλιν περιφανῆ καὶ λαμπράν καθάπερ

VI. Cum ergo tanquam possessionem pretiosissimam desiderasset nil possidere, nihil aliud habere sustinuit, praeter ea sola, qua sunt corpori necessa ria. Ea autem erant, pallium et cilicium, quibus eral indutus, et storea ad brevem corporis accubitum, et poculum, quo modicam sumebat aquam. Sed quo magis egebat iis, quæ pertinebant ad usum corporis, eo magis abundabat bonis animæ, in orbe virtutum, qui eum circumdabat, semper resplendentem bumi; litatem habens, et charitatem, quas cujuslibet boni matres esse definiuntur. Hinc æqualem quidem communiter in omnes ostendebat charitatem. Proximi autem salutem semper suæ præponebat. Quæ vero ex ejus labris procedebant, quam non poterant animam demulcere, et attrahere ad virtutem? Num valde quidem docte adhortabatur: reprehendebat autem paterne et amanter: mansuetudoqae et gratia undique in eo forebat, internam animi constitutionem perfecte aperiens. Merito autem admirabitur quispiam ejus in certaminibus fortitudinem, et constantiam. Nam cum ante mortem continuos quinquaginta annos transegerit in excrcitatione, nunquam molliter aut segniter aggressus est labores, neque quidquam remisit de ei ab initio tradita regula abstinenti : sed perinde ac si spiritales laberes recens attingeret, ita ad certamina accedebat quotidie, seipsum in dies superans. Non erat autem Dei omnino permittere, ut talis lux sub modio lateret; neque fieri poterat, ut qui erat hujusmodi, et perinde ac clara quædam et illuetris civitas, velut

in quodam monte rerum maximarum et pulcherrime A ἐπί τινος ὅρους τῶν μεγίστων κατορθωμάτων κείμε

gestarum, positus erat, absconderetur. Nec ergo fuit absconsus. Sed quomodo nuper ipse Dominus discipulis, ita etiam nunc illorum imitatori desuper apostolicum committit ministerium, et ejus honorat virtutem chrismate sacerdotii, et sudoribus monastica exercitationis athletica etiam certamina adjungit et laboribus abstinentiæ præter opinionem et admirabiliter adnectit coronas martyrii. Quonam modo autem, deinceps exponam.

Β

νον ὑπὸ μοδίῳ καὶ κλίνῃ καλύπτεσθαι. Οὔκουν οὐδὲ κεκάλυπται· ἀλλ ̓ ὥσπερ πρώην τοῖς μαθηταῖς, οὕτως καὶ νῦν τῷ ἐκείνων μιμητῇ Χριστὸς ἄνωθεν ἀποστολικὴν ἐγχειρίζει διακονίαν τήν τε τοῦ ἀνδρὸς, ἀρετὴν ἱερωσύνης τιμᾷ χρίσματι καὶ κόποις ἀσκη τικοῖς ἀθλητικοὺς εἰκότως πόνους ἐπισυνάπτει και στεφάνοις ἐγκρατείας στεφάνους παραδόξως ἐπιτί θησι μαρτυρίας· ὅπως δὲ ἄρα καὶ τίνα τὸν τρόπον τὰ τοῦ λόγου δηλώσει μοι.

VII. Lampsaci, quod est oppidum ad Hellespon lum, erat quidam magnus vicus, et frequens populo, qui vocatur Tænia. Quoniam autem qui in eo vico habitabant, tenebantur a gravi errore gentilium, magna quidem multitudo sacerdotum et diaconorum ab episcopo ad eos mittebatur : plurimi quoque ex iis qui vitam susceperant monasticam, ab eo constituti erant vici magistri. Sed nemo eos poterat convertere ab errore: imo piis potius illi inferebant tormenta et supplicia, neque erat ullum pœnæ genus, quod non terribiliter eis intentaretur. Cum ergo dubitaret episcopus quidnam oporteret facere, ut qui errabant, errorem agnoscerent, et rem aliquando cum suis communicaret, venit eis interim in mentem Abramius admirabilis. Tum non exspectans ipse aliorum de eo testimonia, eis statim ostendit, quid de illo esset sibi persuasum, dicens : Credite mihi, filii, dicturo teste veritate, quod in tola fide nunquam mihi contigit videre talem virum et qui in tanta virtute viveret et pietate. Cum ii autem, quæ ab ipso dicta fuerant, una voce confirm massent, ipse rursus : Venit, inquit, mihi in mentem quædam cogitatio : ea est autem, ut arbitror, divinioris cujusdam providentiæ, cum initiare chrismate sacerdotii, et ei tradere vicum, qui est ad Hellespontum. Forte poterit, opem superna ei ferente gratia, multos deducere ad agnitionem veritatis. Hæc dixit, et e cathedra statim surgens episcopus, vadit ad Abramium cum universo clero. Et jam solitis dictis precibus postquam eum in Christo salutasset, et osculum dedisset, de vico ei exponit omnia. Præterea autem eum quoque valde rogavit, ut illorum susciperet præfecturam. Ille vero cum primum quidem episcopum advenisse ægre tulisset, ut qui putaret se esse indignum, ad quem D πρὸς δὲ καὶ ἠξίου μάλα θερμῶς τοῦ τὴν ἐκείνων ἀνα

Ζ ́. Ἐν τῇ Λαμψάκῳ, τῇ πρὸς Ἑλλήσποντον κώμη τις ἦν μεγάλη καὶ πολυάνθρωπος καλουμένη Ταινία ἐπεὶ δὲ οἱ τὴν τοιαύτην κώμην οίκοῦντες τῇ χαλεπῇ τῶν Ἑλλήνων ἦσαν ἀπάτῃ κατειλημμένοι, πολὺ μὲν ἑκάστοτε πλῆθος αὐτοῖς ἱερέων καὶ διακόνων ὑπὸ τοῦ τῆς ἐπισκοπῆς προεστῶτος ἐπέμπετο πολλοὶ δὲ τῶν τὸν μονήρη βίον ἀνῃρημένων διδάσκαλοι παρ' αὐτοῦ τῇ κώμῃ καθίσταντο· τούτων δὲ ὅμως οὐδεὶς μεταβαλεῖν αὐτοὺς τῆς ἀπάτης ἡδύνατο· ἀλλὰ καὶ βάσανοι μᾶλλον κατὰ τῶν εὐσεβῶν καὶ τιμωρίας παρ' ἐκείνων ἡ πείληντο καὶ κολάσεως εἶδος οὐδὲν ὅλως ἦν, ὃ μὴ τούτοις φοβερῶς ἐπεσείετο. Απορου μένου τοίνυν τοῦ τῆς ἐπισκοπῆς προεστῶτος, τι ἂν δέοι ποιεῖν πρὸς τὴν τῶν πεπλανημένων ἐπίγνωσιν, καὶ δήποτε τὸ πρᾶγμα τοῖς περὶ αὐτὸν κοινουμένου, μνήμη τις παρεμπίπτει μεταξύ τοῦ θαυμαστοῦ Αβραμίου· καὶ τὰς παρὰ τῶν ἄλλων αὐτὸς μαρτυρίας οὐκ ἀναμείνας, πρῶτος εὐθὺς τὰς οἰκείας περὶ αὐτοῦ πίστεις παρέσχετο· Πιστεύσατέ μοι, τέκνα, εἰπὼν, ὑπὸ μάρτυρι μέλλοντι λέγειν τῇ ἀληθείᾳ, ὡς C οὐδέποτέ μοι διὰ πάσης ἐγένετο τῆς ζωῆς τοιοῦτον ἄνδρα ἰδεῖν καὶ οὕτως ἐν ἀρετῇ τοσαύτῃ ζῶντα και εὐλαβείᾳ. Τῶν δὲ τὰ παρ' αὐτοῦ εἰρημένα φωνῇ μία ἐπισφραγισάντων, πάλιν αὐτός· Εννοιά μέ τις ἦλθε, φησί· θειοτέρας δὲ οἶμαι καὶ προνοίας αὕτη καὶ οἰκονομίας, τῷ τῆς ἱερωσύνης αὐτὸν χρίσματι τελειῶσαι καὶ τὴν κώμην αὐτῷ τὴν πρὸς Ἑλλήσποντον ἐγχειρίσαι· ἴσως δυνήσεται, συναιρομένης αὐτῷ καὶ τῆς ἄνωθεν χάριτος, εἰς ἐπίγνωσιν τῆς ἀληθείας τοὺς πολλοὺς ὁδηγῆσαι. Ταῦτα ἔφη, καὶ ὡς εἶχεν εὐθὺς ὁ ἐπίσκοπος τῆς καθέδρας ἐξαναστάς, ἅμα τῷ κλήρῳ παντὶ πρὸς τὸν μακάριον ἄπεισι· καὶ τῆς συνήθους εὐχῆς ἤδη γεγενημένης μετὰ τὸν ἐν Χριστῷ ἀσπα σμὸν, τὰ περὶ τῆς κώμης ἅπαντα πρὸς αὐτὸν διεξῄει·

tantus vir accederet: deinde etiam quæ dixerat, graviter accepisset, propter magnam illam cordis contritionem et moderationem, et quod se nullo reputaret esse dignum, ca respondit, quæ et tali vitæ conveniebant, et tantæ humilitati: Quis ego sum, domine mi, dicens, ut sacerdotii tantam subeam magnitudinem, et gravis populus mihi committatur docendus? Sine per Christum, sine me acerbe mea deflere peccata.

μέγεθος ὑπελθεῖν καὶ λαοῦ βαρέως διδασκαλίαν ἀποκλαύσασθαι τὰς ἐμαυτοῦ πλημμελείας.

VIII. Cui rursus episcopus respondens: Recte scio, inquit, o chare fili Abrami, quod gratia, quæ tibi data est a Spiritu, potens es et verbis et factis.

δέξασθαι προστασίαν· ὁ δὲ πρῶτα μὲν τὴν ἐπισκόπου δυσχεράνας ἐπιδημίαν, καθάπερ οὐχ ἱκανὸν ἑαυτὸν ἀνδρὸς τηλικούτου παρουσίας οἰόμενος, ἔπειτα δὲ καὶ βαρέως τοὺς παρ' αὐτοῦ δεξάμενος λόγους διὰ τὴν πολλὴν ἐκείνην συντριβὴν τῆς καρδίας, καὶ μετ τριότητα, καὶ τὸ τοῦ μηδενὸς ἄξιον ἑαυτὸν ἡγεῖσθαι, τὰ καὶ βίῳ τοιούτῳ καὶ ταπεινώσει τοσαύτῃ προσ ήκοντα, πρὸς αὐτὸν ἀπεκρίνατο· Τίς εἰμὶ ἐγώ, Κύριέ μου, Κύριε, λέγων, ὥστε τηλικοῦτον ἱερωσύνης ἐγχειρισθῆναι; Ἔασον διὰ Χριστὸν, ἔασον πικρῶς

Η'. Πρὸς ἂν ὁ ἐπίσκοπος αὖθις τὸν λόγον ἀναλα δών· Οἶδα σαφῶς, οἶδα, τέκνον ποθεινόν, 'Αβράμια, εἶπεν, ὡς τῇ δεδομένῃ σοι παρὰ τοῦ Πνεύματος χά

ριτι δυνατὸς εἶ καὶ λόγοις καὶ πράγμασι· μὴ οὖν A Ne ergo dubitaveris ad munus accedere, quod erit

B

ἀποκνήσῃς ἔργῳ καθεῖναι σαυτόν, τοσαύτης μέν
ψυχῶν ὠφελείας αἰτίῳ, μεγάλας δὲ καὶ σοι παρά
Θεοῦ προξενοῦντι τὰς ἀντιδόσεις. Ὁ δὲ τοῖς προτέ
ροις, ἐπιμένων καὶ ἔτι· Εασον, αὖθις παρακαλῶ, ἔα-
σον, ἔλεγε, τὰ οἰκεῖα θρηνῆσαι κακά. Καὶ ὅς ὑπολαβὼν
δριμυτέροις αὐτὸν ἡμείβετο λόγοις· Ἰδοὺ δὴ κόσμον,
λέγων, καὶ τὰ τοῦ κόσμου καταλιπών, καὶ τί μὲν
οὐκ ἀσκήσας ἐπαινετὸν, ποίας δὲ τῶν τοῦ Θεοῦ ἐν-
τολῶν μὴ φύλαξ ἀναφανεὶς ἀκριβέστατος, τὸ κεφά-
λαιον οὐκ οἶδ' ὅπως ἔλαθες παραλιπὼν τὴν ὑπακοήν.
Τούτων ἀκούσας ὁ μακάριος, τοὺς ὀφθαλμοὺς δακρύων
ὑποπλησθεὶς καὶ δὴ τι στενάξας βαθὺ καὶ ὑπόθερ-
μον· Καὶ τίς εἰμι ἐγώ, κύριέ μου, κύριε, φησί, ἵνα
καὶ αὖθις ἀναλάβω τὰ εἰρημένα, ὅτι τοιούτοις ἔσχες
περὶ ἐμοῦ λογισμοὺς καὶ οὕτως ὅλαις χερσὶν ἀνελ-
κύσαι με φιλονεικεῖς πρὸς τηλικοῦτον ὕψος ἀρχῆς,
τὸν εὐτελῆ καὶ ἀπεῤῥιμένον ; Καὶ ὁ ἐπίσκοπος· Δι
ὅτι, φησὶν, ὁ μὲν ἑαυτῷ μόνῳ ζῶν καὶ μόνα καλῶς
δ
ὅπως ἔχοι τὰ καθ ̓ ἑαυτὸν μεριμνῶν, ἑαυτῷ μόνῳ
περιποιεῖ τὴν ὠφέλειαν; Τὸ δὲ καὶ τὰ τῶν ἄλλων
ἐπανορθοῦν καὶ ψυχῶν ἐπιμέλειαν πεπιστεῦσθαι, ὅσον
Έχει τὸ κέρδος καὶ ὁποῖον ἀγάπης δείγμα τῆς πρὸς
Θεὸν, καὶ ὅπως ἁπάσης ἐστὶ μείζον τῆς πρὸς αὐτὸν
θεραπείας, αὐτὸν ἐκεῖνόν σοι τούτου παρέξομαι μάρ
τυρα· « Εἰ γὰρ φιλεῖς με, Πέτρε, φησί, ποίμαινε
τὰ πρόβατά μου. » Ωστε τοσοῦτον μέλει Θεῷ τῆς
τῶν ποιμνίων ἐπιμελείας, ὡς καὶ μέγιστον τῆς εἰς
αὐτὸν ἀγάπης σημεῖον τὴν περὶ ταῦτα τιθέναι κηδε
μονίαν. Τοιαύταις συμβουλαῖς τε καὶ ὑποθήκαις, C
τοιούτοις ὑποφωνήματι, πεισθεὶς ὁ ̓Αβράμιος, ήχου
λούθει πρὸς τὴν πόλιν τῷ ἐπισκόπῳ, κακείνου τελέ
σαντος ἐπ' αὐτῷ τὰ εἰκότα καὶ οὕτω τέλειον αὐτὸν
ἀναδείξαντος ἱερέα, εἶτα καὶ σὺν ἅμα τῷ κλήρῳ
παντὶ καὶ τῷ λαῷ τοῦτον προπέμψαντος, την προ-
κειμένην ἐκεῖθεν ὁδὸν ἤρχετο, πολλά μεταξύ δάκρυα
καλούμενος.

quidem causa tanta animarum utilitatis, magnas
autem apud Deum tibi conciliabit remunerationes.
Ille vero perseverans in prioribus: Sine rogo, rur-
sus dicebat, sine me mala propria deflere. Ille vero,
respondens, acrioribus eum verbis excepit, Ecce,
dicens, cumet mundum, et quæ mundi sunt omnia
reliqueris, et quid non laudabile quidem exercue-
ris, quodnam autem Dei præceptum non accurate
servaveris, id quod est præcipuum, nescio quomodo
imprudens prætermisisti, nempe obedientiam. Hæc
cum ille audiisset B. Abramius, oculos suffusus la-
cryinis, et ex imo graviter suspirans : Quis ege
sum, domine, domine mi, inquit (ut rursus repe-
tam ea, quæ dicta sunt), ut de me talem susce
peris cogitationem, et me, qui sum vilis et abjectus,
sic tota manu contendas attrahere ad tantam virtu-
tis altitudinem ? Episcopus autem : Quoniam, in-
quit, qui sibi quidem soli vivit, et solum curat, ut
res suæ recte se habeant, sibi soli parat utilitatem.
Alios autem corrigere et animarum sibi credita-
rum curam gerere, quantum habet emolumentum,
et quantum charitatis in Deum indicium, et quod
id sit majus quovis alio cultu Creatoris et Domini,
adducam tibi illius ipsius testimonium : ‹ Si enim
diligis me, Petre, inquit, pasce oves meas 11.
Quamobrem Deo tanta sunt cura greges, ut maxim
mum signum in ipsum dilectionis, eorum curam
esse statuat. Talibus consiliis, monitis et sermoni-
bus persuasus Abramius, episcopum ad urbem est
secutus. Cumque, ille in ipso, quæ par erat, peregis-
set, et sic eum perfectum creassel sacerdotem, et
deinde cum toto clero et populo eum deduxisset,
propositam illinc viam iniit, multas interim fundens
lacrymas, et supernum invocans auxilium.
χέων καὶ τὴν ἄνωθεν ῥοπήν τε καὶ συμμαχίαν ἐπι

Θ'. Γενόμενος δὲ κατὰ τὴν κώμην καὶ ταύτην ὑπὸ βαθεῖ σκότῳ τῆς ἀσεβείας κειμένην καταλαβών, καὶ ἔφησε ὁ θεῖος Παῦλος, « Τὴν τοῦ Μονογενοῦς δόξαν ἐν ἐμοιώματι γλυπτοῦ ἀλλαξαμένην, ο τοιαῦτα τῷ Θεῷ ἐν συντριβή καρδίας προσηύχετο· Δέσποτα φιλάνθρωπε, Χριστὲ ὁ Θεὸς, ὁ μόνος ἀγαθὸς, ὁ μό- η νος ἀνεξίκακος ὁ μόνος ἐλεήμων, ὁ τὸν ἄνθρωπον ἀφάτῳ εὐσπλαγχνίᾳ δημιουργήσας, ὁ συνεὶς εἰς πάντα τὰ ἔργα αὐτοῦ καὶ καρδίας καὶ νεφρούς ἐτάζων καὶ γινώσκων τους διαλογισμούς αὐτοῦ, μὴ παρἴδῃς τὸ σὸν πλάσμα, τὸ τῆς σῆς χειρὸς δημιούργημα κακῶς ὑπὸ τοῦ νοητοῦ θηρὸς ἀπολλύμενον· ἀλλ' ἐξελοῦ αὐτοὺς τῆς τοῦ ἐχθροῦ τυραννίδος καὶ δὸς αὐτοῖς τὴν τῆς σῆς ἀληθείας ἐπίγνωσιν· σὺ γὰρ οἶδας, ὅτι οὐ δόξης ἕνεκεν ἀνθρωπίνης, ἀλλὰ σωτημίας ψυχῶν, τὴν φροντίδα ταύτην καὶ τὴν διακονίαν ἀνεδεξάμην. Ταῦτα τοιγαροῦν προσευξάμενος και τινα τῶν ὑπολειφθέντων αὐτοῦ χρημάτων παρὰ τοῦ φίλου, ᾧ τὴν τούτων ἀνέθετο πρόνοιαν κομισάμενος, οἶπον δι' αὐτῶν εὐκτήριον ἀνεγείρει ἐπιτερπέστατόν

[blocks in formation]

IX. Cum autem venisset in vicum, et eum invenisset jacentem in profundis tenebris impietatis, et ut dicit divinus Paulus 12, e Gloriam Unigeniti nutatani in similitudinem sculptilis, sic Deum precabatur in contritione cordis : Benigne et clemens Domine Christe Deus, qui es solus bonus, qui es solus patiens, qui es solus misericors, qui creasti hominem benignitate ineffabili, qui intelligis omnia opera ejus, et corda et renes examinas, et intelligis ejus cogitationes: ne despicias tuum figmentum), opus tuarum manuum, quod male necatur a bellua, qua percipitur intelligentia: sed libera eos a tyranuide inimici, et da eis veritatis tuæ agnitionem. Tu enim scis, quod non propter humanam gloriam, sed propter animarum salutem suscepi hanc curam et hoc ministerium. Cum sic ergo esset precatus, et aliquas accepisset pecunias, quæ remanserant apud amicum, cui curanı commiserat facultatum, ex ipsis ædem exstruit oratoriam longe elegantissimam. Postquam autem fuitum fuit aedificium, in

cruentum in eo sacrifcium Deo offerebat, et similes A τε καὶ χαριέστατον. Ἐπεὶ δὲ τέλος εἶχε τὰ τῆς οἰκο

δομίας, τὰς ἀναιμάκτους θυσίας ἐν αὐτῷ προσῆγε Θεῷ καὶ τὰς ὁμοίας καὶ πάλιν προσευχὰς ἐποιεῖτο· Συνάγαγε, Κύριε, τὰ πεπλανημένα σου πρόβατα, λέγων, εἰς τὴν νεόκτιστον σου ταύτην μάνδραν, ἀνοιγὼν αὐτοῖς εἴσοδον σωτηρίας διὰ τῆς σῆς ἐπιγνώσεως, εἰς δόξαν τοῦ σοῦ ὀνόματος· σὺ γὰρ εἶ Θεός μόνος ἐλέους καὶ οἰκτιρμῶν, ὁ μὴ βουλόμενος τὸν θάνατον τοῦ ἁμαρτωλοῦ, ὡς τὸ ἐπιστρέψαι καὶ ζῆν αὐτόν. Ταύτας οὖν αὐτῷ τὰς δεήσεις προσενεγ κών, εἶτα καὶ τὴν καρδίαν ὁ σοφὸς ἐπιῤῥώσας, ζήλου τε καὶ ὁρμῆς ἔμπλεως γεγονὼς καὶ τὰ τῶν δαιμόνων

prioribus rursus fundebat preces : Collige, Domine, dicens, oves tuas errantes in hanc mandram recenter ædificatam, aperiens eis viam salutis per tui agnitionem, ad gloriam tui gloriosi nominis. Tu es enim Deus solus misericordiæ et miserationum, qui non vis mortem peccatoris, sed magis ut conver tatur et vivat 13. Cum has ei preces obtulisset, et cor deinde vir sapiens confirmasset, et fuissel repletus zelo et desiderio, obiens statuas dæmonum, eas omnes diruit, et humi evertit, quæ erant vere Lerra digna, soloque cinere et pulvere. ἀγάλματα περιελθὼν καθαιρεῖ πάντα καὶ εἰς ἔδαφος ἀνατρέπει, τὰ γῆς ἀληθῶς ἄξια καὶ σποδοῦ μόνης καὶ κόνεως.

X. Cum autem post hæc accessissent quidam ex B infidelibus, ut illis sacrificarent statuis, et eas precarentur, vidissentque gravi casu corruisse, non ignorarunt hostem manifestum enim et virtus et studium arguebant utrinque Abramium: statimque correptis lignis et lapidibus, repente in sanctum irrucrunt: nec prius cessarunt eum petere et crudelissime percutere, quam eum vidissent plane defecisse, et extremam jam agere animam. Recesserunt enim, existimantes eum mox esse moriturum. Ille autem cum circa mediam noctem recreatus esset ab illis intolerandis doloribus, vix tandem surgens, in templum est ingressus : et cum se pronum humi dejecisset, flens graviter, et fronte solum verberans, acerrimo et maximo studio fundebat preces pro illorum salute, ut depellerent impietatis nubem, quæ eos detinebat, G et pure aspicerent ad radios veritatis. Mane autem cum illi ad templum accessissent, non gratia oraLionis (quomodo enim, cum eorum animi fluctuarent adhuc salo impietatis ?) sed ad videndam ædificiorum structuram (erat enim templum bene figuratum, et ea, qua par erat, symmetria constructum, et quod animum et oculos satis poterat lætificare), cum, inquam, venissent in templum, et offendissent sanctum in eo precantem, priorem rursus sævitiana et rabiem in eum ostenderunt: et cum eum rursus variis modis et vehementer cecidissent, vinculis et funibus omni ex parte comprehensum, trahunt per medium vicum, et in eum omni ex parte lapides nive cadente densiores conjecerunt, ignorantes

D

stulti, pro qua gratia, pro quali pro ipsis preca- η tione, qualem reddiderint ei remunerationem. Ille ergo tunc quidem ab eis relictus est semimortuus, jam a plagis dissolutus et sanguinem in terram fundens. Cum autem media nocte ad se rediisset, dicebat : Domine, quousque oblivisceris mei in finem ? Quousque avertis faciem tuam a me? Quousque opera manuum tuarum despicis, quæ pereunt? Hæc Deo dicebat, et verba miscebat lacrymis. Deinde autem vix tandem e solo surgit, perinde ac si non esset confectus tot plagis et vulneribus, et in dictum templum rursus ingreditur.

1. Μετὰ δὲ ταῦτα παραγενόμενοί τινες τῶν ἀπίσ στων τοῦ καὶ θῦσαι τοῖς τοιούτοις ἀγάλμασι καὶ προσεύξασθαι, καὶ πτῶμα κείμενον χαλεπὸν ἰδόντες, οὐκ ἠγνόησαν τὸν πολέμιον· δῆλον γὰρ ἤ τε ἀρετὴ καὶ ὁ ζῆλος ἐποίουν πανταχοῦ τὸν ̓Αβράμιον· καὶ ξύλα καὶ λίθους εὐθὺς ἁρπάσαντες ἔθεον ἄθροος κατὰ τοῦ ἁγίου καὶ οὐκ ἀνῆκαν βάλλοντες αὐτὸν καὶ ὠμότατα παίοντες, ἕως παντελῶς ἀπαγορεύσαντα εἶδον καὶ πρὸς αὐταῖς ἤδη ταῖς ἐσχάταις ἀναπνοαῖς γενόμενον· οἱ μὲν γὰρ οὐκ εἰς μακρὰν αὐτὸν ἀποθανεῖσθαι νομίσαντες ἀπηλλάγησαν. Ο δὲ περὶ μέσ σας νύκτας τῶν ἀφορήτων ὀδυνῶν ἐκείνων ἀνενεγ κών, μόλις ὡς εἶχεν ὑπαναστὰς εἰσῆλθεν εἰς τὸν ναὸν καὶ πρὴνὴ καταβαλὼν ἑαυτὸν καὶ πικρὸν κάτω θεν ἀνοιμώζων καὶ τῷ μετώπῳ τύπτων τὸ ἔδαφος, τῇ θερμότητι ταύτῃ καὶ τῇ σπουδῇ τῶν εὐχῶν ὑπὲρ τῆς ἐκείνων ἐκέχρητο σωτηρίας, ὥστε τὸ κατέχον αὐτοὺς τῆς ἀσεβείας ἀποσείσασθαι νέφος καὶ καθα ρῶς πρὸς τὰς αὐτὰς διαβλέψαι τῆς ἀληθείας· ἕωθεν δὲ κἀκεῖνοι τῷ ναῷ ἐπιστάντες, οὐ προσευχῆς χάριν (πῶς γὰρ ἔτι τῷ σάλῳ τῆς ἀπιστίας τὰς ψυχὰς κυ μαινόμενοι ; ), ἀλλὰ κατὰ θέαν τῆς τῶν οἰκοδομημάτ των κατασκευής (ἦν γὰρ ὁ ναὸς σχήματος εὖ ἔχων καὶ συμμετρίας, καὶ ψυχὴν ἅμα καὶ ὀφθαλμοὺς ἱκαν νῶς εὐφραίνειν δυνάμενος)· ἐν τῷ ναῷ τοίνυν γενόμενοι, καὶ τὸν ἅγιον εὐχόμενον ἐν αὐτῷ καταλαβόντες, τὴν προτέραν αὖθις ὠμότητα καὶ λύσσαν εἰς αὐτὸν ἐπεδείξαντο καὶ πολυτρόπως τὸν ἄνδρα πάλιν καὶ σφοδρῶς αἰκισάμενοι, δεσμοῖς τε πάντοθεν καὶ σχοινίοις ἀπολαβόντες, διὰ μέσης εἷλκον τῆς κώμης καὶ λίθους ἐπ' αὐτὸν πανταχόθεν νιφετῷ παραπλη σίους ἡφίεσαν ἀγνοοῦντες ἡλίκης οἱ μάτα:οι χάριτος, σίας ὑπὲρ αὐτῶν εὐχῆς, οἵας ἀμοιβὰς ἀπεδίδοσαν. Ἐκεῖνος τοίνυν τότε μὲν ἡμιθανής ὑπ' αὐτῶν κατελείφθη, ἐκλελυμένος ὑπὸ τῶν πληγῶν ἤδη καὶ καταρ ῥέων ἐπὶ τὴν γῆν. Ἐπεὶ δὲ ἦν ἐκ μέσων νυκτῶν ἀνανήψας καὶ ὥσπερ ἐν ἑαυτῷ γενόμενος· Εως πότε, Κύριε, ἔλεγεν, ἐπιλήσῃ μου εἰς τέλος; ἕως πότε ἀποστρέφεις τὸ πρόσωπόν σου ἀπ' ἐμοῦ; ἕως τίνος τὰ ἔργα τῶν τῶν χειρῶν περιορᾷς ἀπολλυμένα; Ταῦτα ἔλεγε πρὸς τὸν Θεὸν καὶ δάκρυσιν ἑκίρνα τὰ ῥήματα. Ἔπειτα μέντοι καὶ ὑπανίσταται

τοῦ ἐδάφους σχολῇ καὶ σὺν χρόνῳ, καθάπερ ἂν εἴ τις ὑπὸ τραύμασι καὶ πληγαῖς τοσαύταις κατειργασμένος καὶ εἰς τὸν εἰρημένον αὖθις ναὸν εἰσέρχεται.

Ezech. xvIII, 23.

« PreviousContinue »